A GYŰRŰS FÓKA „LAKHELYE”

A gyűrűs fóka azokhoz az emlősökhöz tartozik, amelyek körül jégnek és fagynak kell lenni, hogy jól érezzék magukat és életben maradjanak. Ezért fordulnak elő jéghegyek és fiadzó gleccserek szélén az egész északi Jeges-tengeren. A jégkorszakban a gyűrűs fóka kénytelen volt délre vándorolni és szárazföld megemelkedése után közülük sok a Keleti-tengerben, a Ladoga-tóban és a finnországi Saimaa-tóban rekedt. Ott még ma is vannak gyűrűs fókák, míg a Keleti-tengerben gyorsan csökkent a számuk és már csak az Aland-szigetektől északra láthatók.

A víz befagyásakor kislégzőnyílásokat létesít, és ügyel arra, hogy ne fagyjanak be újból. Rövid távollét után a fejével jég fel tudja törni a vékony jeget, az erősebb jéggel már nehezebben boldogul.

Ha méternyi vastagságban befagyott légzőlék, a fóka kinyújtja mellső lábát és karmait belevágja a jégbe. Ezután a saját tengelye körül forog mindaddig, míg a karmaival lyukat fúr a jégbe.

A Jeges-tengeren a gyűrűs fóka az áttelelést a lehető legkényel-
mesebbé teszi a maga számára. A felhalmozódott jégbe üregeket és járatokat épít, búvó- és légzőlékekkel. A hímnek külön barlangja van, a közelben egy másikban tanyázik a nőstény a kölykével. A gyűrűs fókák a téli viharoktól védve élnek itt.

A gyűrűs fóka nagyszerű úszó. 20 perig is a víz alatt tud maradni, és több mint 200 méter mélyre lemerül. Tápláléka főleg halakból áll, de rákokat is fog a fenéken.

A gyűrűs fókának a sarkvidéken csak a jegesmedve az ellensége, az viszont nagymértékben a fókákból él. Odalopózik a fóka barlangjához, és hirtelen ráveti magát a fókára, mielőtt annak ideje lenne elmenekülni valamelyik búvóléken.

Messze kint a jégmezőkön, a sarki tél közepén –februárban-márciusban- szüli meg a nőstény a kölykét. A fókabébi a világ legtáplálóbb tejét kapja, amitől gyorsan kialakul a fagytól védő zsírrétege. A kölyök néhány nap múlva tud a víz alatt úszni.

(Képek és szöveg by: Charlie Blood - A természet csodái)